Még mindig kérdés? A divat szempontjából persze nem, de még élnek olyanok a bolygón, akik megtűrik magukon e nemkívánt jelenséget… Vagy nem is annyira nemkívánt?!
A műsorban megszólaltak olyan emberek, akik bátran vállalják a testüket olyannak, amilyen természeténél fogva. A harminc-körüliektől fölfelé mindenki emlékszik rá, hogy tíz-tízegynéhány éve még nem jelentett problémát a hónaljszőrzet, még régebben pedig teljesen természetes volt. Szüleink is így szerették egymást. Azután feltűntek a kopasz hónaljak. Egyre több. Divat lett és már kötelező. Az ápoltság része. Míg előbb természetellenesnek és ellenszenvesnek tűnt számomra ez a nagy igyekezet, mára már elfogadtam, sőt, a szőrtelen tetszik – a megszokásból adódóan. De ha belegondolok a józan eszemmel, igenis természetellenes ez a beteges irtózás a szőrtől. Nemcsak azért, mert akár néhány éve is még boldogok voltunk vele. Nem tudunk mindent a testünkről, működéséről. A szőrnek lehet olyan funkciója, amiről nem tudunk és a tartós hiánya esetleg visszaüt. A műsorban elmondták, hogy a fanszőrzet megvéd minket a szennyeződéstől, a fertőzéstől, a sérüléstől (lásd. súrlódás:). Olyan védtelen például egy kopasz ember feje. Egy ismerősöm szerint pedig – mivel az infantilizmus velejárója – a szőrtelenség infantilizáló.
Beszéltek nők, akik szőrtelenítik magukat, de szenvednek az eljárásoktól. Megszólaltak fiúk a strandról, akik teljesen vallják a kordában tartás divatját és a mellkasukat megkopasztják. Beszélt a Cosmo egyik munkatársa az olvasói igényekről. De volt egy igazán nagy durranás: szakállas nők! Ők ezt érzik természetesnek és azt természetellenesnek, hogy a társadalom le akarja róluk venni azt. Egyikük meghajolt az elvárások előtt, másikuk, Jennifer, nem. Önazonosságához tartozik a szakálla és harcol a szakállas nők elfogadásáért. Azt reméli, hogy egyszer minden nőnek lesz szakálla.
A téma feldolgozása érdekes volt, de hiányos. Nem szóltak a hormonális háttérről, a genetikáról, sem a szakállas nők párkapcsolatairól (hacsak nem az elején, amit nem láttam).
MINDENESETRE belekerült a világ a testkultusz hajszájába, ami mind többet és többet követel meg mindenkitől. Meddig lehet még fokozni az elvárásokat, sokasítani az eljárásokat az eszményi test eléréséért?
A versenyfutás mellett másra is marad időnk? Az alázat elmaradt valahol – mondta az egyik megszólaló. Másfajta értékek? A belsőnk ápolása? Nem tesz-e túl önzővé, nárcisztikussá a külsőnk ilyen intenzív „ápolása”?
A műsorban megszólaltak olyan emberek, akik bátran vállalják a testüket olyannak, amilyen természeténél fogva. A harminc-körüliektől fölfelé mindenki emlékszik rá, hogy tíz-tízegynéhány éve még nem jelentett problémát a hónaljszőrzet, még régebben pedig teljesen természetes volt. Szüleink is így szerették egymást. Azután feltűntek a kopasz hónaljak. Egyre több. Divat lett és már kötelező. Az ápoltság része. Míg előbb természetellenesnek és ellenszenvesnek tűnt számomra ez a nagy igyekezet, mára már elfogadtam, sőt, a szőrtelen tetszik – a megszokásból adódóan. De ha belegondolok a józan eszemmel, igenis természetellenes ez a beteges irtózás a szőrtől. Nemcsak azért, mert akár néhány éve is még boldogok voltunk vele. Nem tudunk mindent a testünkről, működéséről. A szőrnek lehet olyan funkciója, amiről nem tudunk és a tartós hiánya esetleg visszaüt. A műsorban elmondták, hogy a fanszőrzet megvéd minket a szennyeződéstől, a fertőzéstől, a sérüléstől (lásd. súrlódás:). Olyan védtelen például egy kopasz ember feje. Egy ismerősöm szerint pedig – mivel az infantilizmus velejárója – a szőrtelenség infantilizáló.
Beszéltek nők, akik szőrtelenítik magukat, de szenvednek az eljárásoktól. Megszólaltak fiúk a strandról, akik teljesen vallják a kordában tartás divatját és a mellkasukat megkopasztják. Beszélt a Cosmo egyik munkatársa az olvasói igényekről. De volt egy igazán nagy durranás: szakállas nők! Ők ezt érzik természetesnek és azt természetellenesnek, hogy a társadalom le akarja róluk venni azt. Egyikük meghajolt az elvárások előtt, másikuk, Jennifer, nem. Önazonosságához tartozik a szakálla és harcol a szakállas nők elfogadásáért. Azt reméli, hogy egyszer minden nőnek lesz szakálla.
A téma feldolgozása érdekes volt, de hiányos. Nem szóltak a hormonális háttérről, a genetikáról, sem a szakállas nők párkapcsolatairól (hacsak nem az elején, amit nem láttam).
MINDENESETRE belekerült a világ a testkultusz hajszájába, ami mind többet és többet követel meg mindenkitől. Meddig lehet még fokozni az elvárásokat, sokasítani az eljárásokat az eszményi test eléréséért?
A versenyfutás mellett másra is marad időnk? Az alázat elmaradt valahol – mondta az egyik megszólaló. Másfajta értékek? A belsőnk ápolása? Nem tesz-e túl önzővé, nárcisztikussá a külsőnk ilyen intenzív „ápolása”?
