Philoktétész

Szophoklész klasszikusa több, mint másfél éve csiszolódik (próbákkal ennél több ideje) a Stúdió K-ban. Akik többször látták, azt mondják, hogy nem sokat változott, csak a mozdulatok finomodtak, kicsit gyarapodtak. Csiszolt elmék szerint nagyszerű előadás. Az előadásmód, a játék tényleg jók, de az eredetitől eltérő részek nem nyerték el a tetszésemet. Philoktétész valahonnan valahová eljut a darab során, de a színpadi változatban szerepel néhány kommersz szöveg és a végén egy komolytalan csavarás. Mások szerint ez jó, nagyszerű élményben volt részük. Ezek szerint én nem értem a humort, a vidám, könnyed ötleteket. Attól tartok, hogy ezek a megoldások vagy a modernizációt (ami nem rossz) vagy – rosszabb esetben – az olcsó sikert hivatottak szolgálni. A más, de ókori (jellegű) szövegek átvétele nem zavart.

Színészileg a címszerep jelentette a legnagyobb kihívást. Mucsi Zoltán játéka lenyűgöző, profi volt. A fájdalomroham megjelenítése, a hirtelen ugrások fizikai feladatot és kockázatot jelentenek. Hibátlanul és hitelesen oldotta meg ezeket a színész. Élvezet volt nézni. A többiek jó játéka mellett ő és a szerepe jelentette az átütő erőt.

A díszlet megkapóan egyszerű és egyszerűségében is kifejező volt. Annál olcsóbb megoldás nem létezik, hogy egy hajó érkezését kis, hajtogatott papírhajóval jelzik. És egyáltalán nem hiányzott más/több/drágább díszlet. A színészi játék fejez ki mindent, a személyiségnek kell elhitetnie a nézővel, hogy ő az, akit játszik… és ez megvolt.

Oda kell figyelnünk erre a nagy múltú, mai helyén néhány éve működő színházra, mert művészet műveltetik benne.

El Tropico – Az eltűnt város amerikai dráma III. 19. 21.00 story tv

1958. vége – 1959. január Kuba – forradalom
Ha egy pár egyik tagja a forradalom mellé áll, a másik nem – együtt maradhatnak-e? Sokan vannak így. Esetünkben azonban nemcsak elvi elfogadásról van szó, hanem munkáról, ottlakásról. A pár másik tagjának munkáját pedig megszünteti az új rendszer. Nincs levegő, szabadság a munkához, művészethez. Nem marad más, mint a kivándorlás. Vele vagy nélküle. Így helyes. Inkább egyenes gerinccel távozni, mint megtörttel maradni, állandóan hazugságban, megnyomorítva. Nem könnyű otthagyni a szerelmet, nem könnyű otthagyni a hazát és mindent nulláról kezdeni. Erő kell hozzá. Tartás. De sokaknak ez a helyes út.

Nem lesz ennek jó vége

Feldolgoztam ezt a Bikini-albumot, ami – bár kilenc éve lett felvéve – aktuálisabb, mint valaha. A politika által áthatott, keserves világ, amiben barátaink fogynak, elárulnak (Jóbarátok); egyre kevesebb idő jut rájuk és családunkra, pedig miattuk érdemes egyáltalán felkelnünk reggel. A megélhetésért való küzdelem felemészti energiáinkat és időnket (Nem lesz ennek…). Persze, vannak nálunk kevésbé gátlásos ügyeskedők, nekik mindenük megvan a csúcson. Egyre kegyetlenebb a világ, már semmi sem szent. A mosolyok vicsorrá változtak, a harmónia eltűnt (Mindörökre).
Egy kis kiszabadulás, lélegzetvétel (Amszterdam).
Többféle műfajban bemutatkoznak és kiválónak bizonyulnak az alkotók: „bikinis” világkritika country zenén (Egy korsó, egy pohár), rap-betét /vajon ki énekel?/ (Mindörökre), világzene-betét (A múltidéző), instrumentális-keleti (Október), lírai (Búcsú, A múltidéző, Szállj fel magasra /hogyan kerül ide?/), kozmopolita (bár ez nem zenei, inkább szöveg műfaj, hanem gondolkodásmód) (Amszterdam).
Kiváló és igaz anyag. Hiteles. Igaz társadalom- és rendszerkritika. És líra és úszkálás. Minden, ami zene.

Bikini-hatásra

Reggel: felkelt a nap, de nem új,
Minden a régi
Tegnap este sem hoztad haza a hercegnőt
Olcsó pornóval fekszel
Rossz szájízzel kelsz
Egyre fogynak az illúziók

Rutin követ rutint
Csak a megszokás visz tovább
Dolgozol, eszel, sóhajtasz
Csak ne jutna eszedbe minden nap
Hogy semminek sincs értelme
Neked sosem lesz jó

Fogynak az illúziók
A szíved egyre keményedik
Az élet megtanított az önvédelemre
De miben reménykedhetsz?
Kit szerethetnél?
Nincs válasz, nincs válasz.

V a g y


Reggel felkel a nap
De téged már nem tud becsapni
Ma sincs több remény
Ma is egy illúzióval kevesebb

Tegnap este sem történt csoda
Voltál valahol
De nem jöttél Vele össze
Sőt, kiderült: sosem fogsz

Minden a régi, minden a régi
Le kell számolnod az álmaiddal
Légy reális
Lásd meg a határaidat

Meddig még, meddig még?
Ez az élet
Olyan lassan mélyül elviselhetetlenségig
Addig a végtelen nyűglődés.

Szabadnap: egy kis gondolkodás
De nem tudjuk magunkat megváltani
Egy nap, egy hét alatt, egy év alatt
Nem jön értesítés egy jobb helyről

Túlsó part? Állítólag nincs.
De itt élni mindhalálig
Belegondolni is rossz
Kegyetlenebb itt élni, mint meghalni.

Március 15.

Kokárdával a mellemen megyek dolgozni. Gyönyörűen süt a nap, meleg tavaszi nap van. A sapka sem kell már, talán először az évben. Eszembe jut, hogy mennyi március 15.-ét megéltem már. Mennyi év elment már, de alapvetően ugyanaz maradtam. Az életben sokkal több az állandó, mint a változó. /Legalábbis a mélyben./ A március 15.-ei érzések, az emberek, akik körülvesznek és szeretnek engem – ugyanazok nagyon régóta. Egy adott hálózatban élem le az életemet? /Lehet, hogy csak akkor változna, ha földrajzilag nagyon messzire mennék innen./

Rúzs és New York

Vajon jó, ha egy milliárdos udvarol az embernek? Legalább a pénz nem akadály. Vagy éppen a pénz az akadály?

Van, hogy ha minket is megcsalnak, döntünk úgy, hogy abbahagyjuk a félrelépést.

Escort

Az erkölcs újabb esését konstatálhattam a minap, amikor az egyik budapesti vonat pályaudvar bejáratánál A/3-as plakátokon láttam hirdetni azt, ami korábban (vagy eddig?) újságok apróhirdetési rovataiban bujkált szemérmesen. Itt egy ledér hölgy illusztrációjával nyíltan, nagybetűvel megírják, hogy milyen munkára keresnek nőket: escort és lapdance. Az escort sok helyen a kurválkodás virágnyelvű(?), burkolt(?) elnevezése; a másik sem nagyon különbözhet tőle. Bár az újságokban még idézik a törvényt, miszerint tilos ilyet hirdetni, itt nem teszik, pedig nem hiszem, hogy ide ne vonatkozna.
Már csak egy lépés a világhálós és tévés reklám ilyen ügyben. Mikor jön?

Szőr vagy nem-szőr? Zone Club 2008. július 23. este

Még mindig kérdés? A divat szempontjából persze nem, de még élnek olyanok a bolygón, akik megtűrik magukon e nemkívánt jelenséget… Vagy nem is annyira nemkívánt?!
A műsorban megszólaltak olyan emberek, akik bátran vállalják a testüket olyannak, amilyen természeténél fogva. A harminc-körüliektől fölfelé mindenki emlékszik rá, hogy tíz-tízegynéhány éve még nem jelentett problémát a hónaljszőrzet, még régebben pedig teljesen természetes volt. Szüleink is így szerették egymást. Azután feltűntek a kopasz hónaljak. Egyre több. Divat lett és már kötelező. Az ápoltság része. Míg előbb természetellenesnek és ellenszenvesnek tűnt számomra ez a nagy igyekezet, mára már elfogadtam, sőt, a szőrtelen tetszik – a megszokásból adódóan. De ha belegondolok a józan eszemmel, igenis természetellenes ez a beteges irtózás a szőrtől. Nemcsak azért, mert akár néhány éve is még boldogok voltunk vele. Nem tudunk mindent a testünkről, működéséről. A szőrnek lehet olyan funkciója, amiről nem tudunk és a tartós hiánya esetleg visszaüt. A műsorban elmondták, hogy a fanszőrzet megvéd minket a szennyeződéstől, a fertőzéstől, a sérüléstől (lásd. súrlódás:). Olyan védtelen például egy kopasz ember feje. Egy ismerősöm szerint pedig – mivel az infantilizmus velejárója – a szőrtelenség infantilizáló.
Beszéltek nők, akik szőrtelenítik magukat, de szenvednek az eljárásoktól. Megszólaltak fiúk a strandról, akik teljesen vallják a kordában tartás divatját és a mellkasukat megkopasztják. Beszélt a Cosmo egyik munkatársa az olvasói igényekről. De volt egy igazán nagy durranás: szakállas nők! Ők ezt érzik természetesnek és azt természetellenesnek, hogy a társadalom le akarja róluk venni azt. Egyikük meghajolt az elvárások előtt, másikuk, Jennifer, nem. Önazonosságához tartozik a szakálla és harcol a szakállas nők elfogadásáért. Azt reméli, hogy egyszer minden nőnek lesz szakálla.
A téma feldolgozása érdekes volt, de hiányos. Nem szóltak a hormonális háttérről, a genetikáról, sem a szakállas nők párkapcsolatairól (hacsak nem az elején, amit nem láttam).

MINDENESETRE belekerült a világ a testkultusz hajszájába, ami mind többet és többet követel meg mindenkitől. Meddig lehet még fokozni az elvárásokat, sokasítani az eljárásokat az eszményi test eléréséért?
A versenyfutás mellett másra is marad időnk? Az alázat elmaradt valahol – mondta az egyik megszólaló. Másfajta értékek? A belsőnk ápolása? Nem tesz-e túl önzővé, nárcisztikussá a külsőnk ilyen intenzív „ápolása”?