"VIGYÉTEK KI AZ ÉJJELIT" összeállítás Shakespeare királydrámáiból IV. Henrik, V. Henrik, VI. Henrik, III. Richárd Ódry Színpad színész szak vizsgaelőa

Ahhoz kétség sem fér, hogy jól játszanak a színésznövendékek. Profin: gördülékenyen, egy pillanatra sem kiesve a szerepből játsszák végig a kétfelvonásos, rendes hosszúságú előadást. Nem tudom, hogy mi lehet az oka annak, hogy mégsem érzem a végén azt, amit egy jó színház után kell: valami olyat, hogy adott nekem valamit; nem tudok kihámozni belőle valami mondanivalófélét, megfogható értéket, amire rá tudnék mutatni, amit haza tudnék vinni. A leendő színészek bebizonyították mesterségbeli tudásukat. Ennyi. Lehet, hogy a rendezés vagy a dramaturgia körül kell keresgélni...

NOSZTALGIABUBORÉKOK Berlin blues a Budapesti Kamaraszínházban (Sven Regener regénye alapján)

Óh, azok a nyolcvanas évek… Bulik, helyek, barátok, fazonok, szerek… Mi is azokra a zenékre rángtunk, mint a nyugatiak, kicsit megszűrve, megkésve olykor, de minden ismerős most a nyugat-berlini kocsmából.
A darab huszonévesekről szól – e korosztályban kiemelt hangsúlya volt akkor is a sörnek, így a történet szereplői gyakran isznak és természetes közegük, társas életük leggyakoribb színtere a kocsma… Itt vannak a barátaik, itt lesznek szerelmesek, itt verekednek meg az ellenséges figurákkal, hovatovább itt tudják meg, hogy leomlott a fal. Munka – buli – koncert – kocsma – egy kis művészet (zenélés vagy objekt-készítés) – és kezdődik minden előlről. Ez a szabadságuk. A fiatalok szabadsága.
Intenzíven, szenvedéllyel élnek, szeretnek, gyűlölnek, táncolnak, szeretkeznek, verekednek – fiatalok és szabadok.
Nosztalgia a ’80-as évekből, főleg azoknak eshet jól, akik akkor voltak tizen- vagy huszonévesek A produkciónak a játék az erőssége: dinamikusan, szenvedéllyel játszanak a színészek, magávalragadó erővel, valóban „élik” a nyolcvanas évek fiataljainak életét. Nagy fantáziával lett kitalálva a játék tere: a terem egésze kocsma, a falakon korabeli plakátok, a nézők székei és asztalai egy ivó belsejének megfelelően elrendezve – az egész atmoszféra egy hangulatos korabeli kocsmáé. A színészek játékuk során igénybeveszik az egész teret, a nézők között játszanak. Mi, a nézők is a kocsma vendégei vagyunk, ahol zajlik az élet, így jobban bevonódunk a hangulatba. Ugyanakkor a legnehezebben megjeleníthető jeleneteket is ötletesen, fantáziával kitalálták és megvalósították a terem egyik oldalában.

Hitelesen, jól játszanak a színészek, profik, akár egyetemi hallgatók, akár végzett művészek, nehéz kiemelni valakit közülük.
Kerekes József (Erwin) játéka ragadott meg leginkább, az ő szenvedélyes, dinamikus szerepe és játéka tetszett leginkább. Ehhez valószínűleg hozzájárult a filmek szinkronhangjaként sokat hallott egyedi orgánuma. Meggyőződhetünk róla, hogy színésznek is olyan jó, amilyen szinkronszínésznek. Lehmann úr figurája az első jelenetek (kocsmába való színrelépés és –fogadtatás, illetve éjszakai „kutyás” jelenet) után veszít jelentőségéből. Lehmann úr nem átütő személyiség, nincs kisugárzása. A történet nem kiemelkedő egyéniségekről szól, hanem hasonszőrű hétköznapi emberekről, akik együtt töltik szabadidejüket, sőt, sokszor munkaidejüket is, mivel a kettő gyakran ugyanott, ugyanazokkal zajlik: kocsmában dolgoznak, munkatársak és munka után egy másik kocsmában töltik az időt. A társaságban nincs igazi vezéregyéniség, Lehmann egy közülük, véletlen, hogy az ő történetére fókuszálunk. Vagy mégsem? Az élete annyira banális, hogy úgy tűnik, a többiek élete érdekesebb lenne. Azért Lehmann, mert ő nevezhető leginkább antihősnek a történetben és a cél éppen az lehet, hogy olyan ember legyen a főszereplő – amennyire ő annak nevezhető – akivel a legtöbben tudnak azonosulni a – szintén hétköznapi – olvasók közül. Ilyenek voltunk. Elmúlt és a nosztalgián túl a történet nem vet fel általános érvényű kérdéseket, nincsenek morális tanulságok. Szálló buborékok majd’ két évtized távlatából. A játék élvezetet nyújtott, de nem sarkall a könyv elolvasására. A társulattól viszont szívesen megnéznék mást is a közeljövőben.

Mire jó a blogozás?

Akik írják, azt mondják, hogy így osztják meg a gondolataikat az ismerőseikkel, illetve akiket érdekel; leírják, mi történt velük.
Azok, akik olvassák, élvezik, hogy betekinthetnek mások életébe és – természetesen – kommentálhatják.
Kiemelném a hagyományos naplóírásnál már tapasztalt előnyöket: az események, netán érzések írásművé történő megfogalmazása, -szerkesztése mindenképpen a dolgok következetes végiggondolását kívánja meg, ami nagyon hasznos a tisztánlátását, a tárgyilagosság megközelítése szempontjából. A naplóíró tevékenysége önreflexió: a szerző szembenéz önmagával, értékeli magát és reagál a vele, a benne történtekre; akkor is, ha ezek személyes részét nem tárja a nyilvánosság elé. A belső folyamatok, az én tudatos megélése, figyelemmel kísérése (netán megértése) elősegíti az ellenőrzés alatt tartását, ami egyrészt tudatosabb élethez, a problémák sikeresebb megoldásához, másrészt a negatív tudattartalmak tudatos kezeléséhez és ellenőrzés alatt tartásához vezethetnek. Vagyis nem tör ki belőlünk a gyilkológép, amiről addig sejtelmünk sem volt.

Szerintem Kosztolányi Édes Annájának is inkább a tudattartalmak kontrollálatlansága a nyitja és kevésbé a rendszer elnyomása, a szívtelen bánásmód. Anna belső világa, ha úgy tetszik, tudatalattija artikulálatlanul és reflektálatlanul maradt, vagyis nem fejezte ki, nem fogalmazta meg, nem reagált rá a cselédlány. Ő maga sem tudta, mi rejtőzik ott. Egyszercsak kitört belőle, magyarázat nélkül, és amilyen gyorsan jött, úgy is tűnt el. Soha nem kapott választ saját magától, hogy miért tette, amit tett. Lehet, hogy ez tanulás, nevelés kérdése is és ha igen, meg kell tennünk ezt a következő nemzedékért.
Ilyen önreflexiós eszköz a napló. Papírra vagy számítógépre. Magunknak vagy az egész világnak. Ami nem hagy ellustulni minket az önmagunkra figyelés terén. Hogy ne kattanjunk be egyszer és kezdjünk lövöldözni az utcán.:)

Mi ez az egész oldal itt?

A naplóírásnak elviekben mindig híve voltam, de – az év végi összegzések, év elejei elhatározásoktól eltekintve – mindig lustának bizonyultam rendszeresen írni. Többször elkezdtem – mindig abbamaradt.
A virtuális naplóírás sem vonzott a legutóbbi időkig. Megfoghatatlan, tünékeny, az egészet nem látni egyszerre, csak mindig egy-egy részletét. Másokéra sem voltam kíváncsi. Ismeretlen emberek magánélete nem érdekelt, ismerteké néha, de nem szántam rá időt, hogy utánuk nézzek. És mindezek előtt taszított az ország-világnak való kitárulkozás indiszkréciója. Azután júliusban a Rolling Stones-koncert után érdekelt a koncertlátogatók véleménye az eseményről – és rábukkantam ballor beszámolójára. Őt olvasgatva alakult ki lassanként az igényem saját oldal létrehozására. Önmegjelenítés, nem megjelent cikkeim publikálása, az életem, a múltam rendszerezése. (Jobb híján a saját újságot is pótolhatja.)
Korábban csak olyan blogokba botlottam, amelyek inkább saját életeseményekről szóltak és nem inspiráltak kommentre. Ballor szabatos, jól elemző, élményszerű, nem magáról, hanem főleg a kultúráról szóló írásai hozták meg a kedvemet hasonló oldal indítására. Mértéktartó stílus, egészséges értékrend és témaválasztása: a sokakat érdeklő kultúra, a sport és a technika világának aktualitásai (és a magánszféra elrejtése és a politika mellőzése) – tették számomra etalonná a blogkultúrában. Köszönöm, köszönöm, mindent nagyon köszönök ballor!