Che Guevara: A motoros naplója Duna TV 2008. január 19.

Amikor egy forradalmárról látunk filmet, leginkább a „kész”, cselekvő forradalmárt szeretnénk látni. Ez a film az ifjú orvostanhallgatóról szól, aki egy barátjával elutazik egy hosszú motoros túrára. A nélkülözéssel teli út során megismeri Latin-Amerika népeit, barátságos és elutasító embereket, földjeikről elűzött indiánokat és egy leprakórházban is vállal önkéntes munkát három hétig. A film elmondása szerinti e hosszúra nyúlt út alatt változott meg a világszemlélete.
Érdekes az ilyen életrajzi filmekben az ifjú, leendő nagyemberben figyelni a későbbi hős vonásait, a jövő ígéretét.A film egyszerűsége, szolidsága ellenére lenyűgözött és újra felkeltette bennem a forradalmár iránti érdeklődést. /Jó lenne utána kutatni egy kicsit a könyvtárban. Olyan gyorsan jönnek egymás után az impulzusok, hogy semmiben sem tudok elmélyülni. Két napja még Keith Richards, a Rolling Stones szakirodalma, előtte pedig a The Doors mélyebb megismerésébe akartam belevetni magam – de mind olyan nagy merítést jelent, hogy nem érek a végére. És közben még tudományos szakirodalmat is kell olvasnom…:)/ Nincsenek „nagyjelenetek”, hősi beállítások, nem hétköznapi események: két utazó kalandjai, hol befogadják, hol kidobják őket, beszélgetések helybéliekkel. Kicsit keveslem azokat a beszélgetéseket, amik felnyitották Guevara szemét. Több megnyomorított élet kibomlását vártam. Valami rádöbbenést az arcán. Lehet, hogy csak a sok hatásvadász kommersz műsor kondicionált erre a várakozásra. Jó volt ez a visszafogott sejtetés, finom narráció. A leprakórház befogadó hozzáállása és főleg az Alberto Granadoval való összetartó, bajtársias barátságuk nagyon szép volt, a végére megható is, ahogyan kiderült, hogy ez a nagydumás szoknyavadász Alberto hű maradt a barátságukhoz, megvalósította a kórházat, amit Ernesto megálmodott; és most is (illetve a film készítése idején, 2004-ben) él Havannában gyermekei és unokái körében. A végén mutatták az igazi Albertot öregen, ahogyan egy kis repülőt néz, éppen úgy, ahogyan a motoros út végén az elrepülő Ernestoét nézte. Szép befejezés. Viva Che!