Philoktétész

Szophoklész klasszikusa több, mint másfél éve csiszolódik (próbákkal ennél több ideje) a Stúdió K-ban. Akik többször látták, azt mondják, hogy nem sokat változott, csak a mozdulatok finomodtak, kicsit gyarapodtak. Csiszolt elmék szerint nagyszerű előadás. Az előadásmód, a játék tényleg jók, de az eredetitől eltérő részek nem nyerték el a tetszésemet. Philoktétész valahonnan valahová eljut a darab során, de a színpadi változatban szerepel néhány kommersz szöveg és a végén egy komolytalan csavarás. Mások szerint ez jó, nagyszerű élményben volt részük. Ezek szerint én nem értem a humort, a vidám, könnyed ötleteket. Attól tartok, hogy ezek a megoldások vagy a modernizációt (ami nem rossz) vagy – rosszabb esetben – az olcsó sikert hivatottak szolgálni. A más, de ókori (jellegű) szövegek átvétele nem zavart.

Színészileg a címszerep jelentette a legnagyobb kihívást. Mucsi Zoltán játéka lenyűgöző, profi volt. A fájdalomroham megjelenítése, a hirtelen ugrások fizikai feladatot és kockázatot jelentenek. Hibátlanul és hitelesen oldotta meg ezeket a színész. Élvezet volt nézni. A többiek jó játéka mellett ő és a szerepe jelentette az átütő erőt.

A díszlet megkapóan egyszerű és egyszerűségében is kifejező volt. Annál olcsóbb megoldás nem létezik, hogy egy hajó érkezését kis, hajtogatott papírhajóval jelzik. És egyáltalán nem hiányzott más/több/drágább díszlet. A színészi játék fejez ki mindent, a személyiségnek kell elhitetnie a nézővel, hogy ő az, akit játszik… és ez megvolt.

Oda kell figyelnünk erre a nagy múltú, mai helyén néhány éve működő színházra, mert művészet műveltetik benne.