NOSZTALGIABUBORÉKOK Berlin blues a Budapesti Kamaraszínházban (Sven Regener regénye alapján)

Óh, azok a nyolcvanas évek… Bulik, helyek, barátok, fazonok, szerek… Mi is azokra a zenékre rángtunk, mint a nyugatiak, kicsit megszűrve, megkésve olykor, de minden ismerős most a nyugat-berlini kocsmából.
A darab huszonévesekről szól – e korosztályban kiemelt hangsúlya volt akkor is a sörnek, így a történet szereplői gyakran isznak és természetes közegük, társas életük leggyakoribb színtere a kocsma… Itt vannak a barátaik, itt lesznek szerelmesek, itt verekednek meg az ellenséges figurákkal, hovatovább itt tudják meg, hogy leomlott a fal. Munka – buli – koncert – kocsma – egy kis művészet (zenélés vagy objekt-készítés) – és kezdődik minden előlről. Ez a szabadságuk. A fiatalok szabadsága.
Intenzíven, szenvedéllyel élnek, szeretnek, gyűlölnek, táncolnak, szeretkeznek, verekednek – fiatalok és szabadok.
Nosztalgia a ’80-as évekből, főleg azoknak eshet jól, akik akkor voltak tizen- vagy huszonévesek A produkciónak a játék az erőssége: dinamikusan, szenvedéllyel játszanak a színészek, magávalragadó erővel, valóban „élik” a nyolcvanas évek fiataljainak életét. Nagy fantáziával lett kitalálva a játék tere: a terem egésze kocsma, a falakon korabeli plakátok, a nézők székei és asztalai egy ivó belsejének megfelelően elrendezve – az egész atmoszféra egy hangulatos korabeli kocsmáé. A színészek játékuk során igénybeveszik az egész teret, a nézők között játszanak. Mi, a nézők is a kocsma vendégei vagyunk, ahol zajlik az élet, így jobban bevonódunk a hangulatba. Ugyanakkor a legnehezebben megjeleníthető jeleneteket is ötletesen, fantáziával kitalálták és megvalósították a terem egyik oldalában.

Hitelesen, jól játszanak a színészek, profik, akár egyetemi hallgatók, akár végzett művészek, nehéz kiemelni valakit közülük.
Kerekes József (Erwin) játéka ragadott meg leginkább, az ő szenvedélyes, dinamikus szerepe és játéka tetszett leginkább. Ehhez valószínűleg hozzájárult a filmek szinkronhangjaként sokat hallott egyedi orgánuma. Meggyőződhetünk róla, hogy színésznek is olyan jó, amilyen szinkronszínésznek. Lehmann úr figurája az első jelenetek (kocsmába való színrelépés és –fogadtatás, illetve éjszakai „kutyás” jelenet) után veszít jelentőségéből. Lehmann úr nem átütő személyiség, nincs kisugárzása. A történet nem kiemelkedő egyéniségekről szól, hanem hasonszőrű hétköznapi emberekről, akik együtt töltik szabadidejüket, sőt, sokszor munkaidejüket is, mivel a kettő gyakran ugyanott, ugyanazokkal zajlik: kocsmában dolgoznak, munkatársak és munka után egy másik kocsmában töltik az időt. A társaságban nincs igazi vezéregyéniség, Lehmann egy közülük, véletlen, hogy az ő történetére fókuszálunk. Vagy mégsem? Az élete annyira banális, hogy úgy tűnik, a többiek élete érdekesebb lenne. Azért Lehmann, mert ő nevezhető leginkább antihősnek a történetben és a cél éppen az lehet, hogy olyan ember legyen a főszereplő – amennyire ő annak nevezhető – akivel a legtöbben tudnak azonosulni a – szintén hétköznapi – olvasók közül. Ilyenek voltunk. Elmúlt és a nosztalgián túl a történet nem vet fel általános érvényű kérdéseket, nincsenek morális tanulságok. Szálló buborékok majd’ két évtized távlatából. A játék élvezetet nyújtott, de nem sarkall a könyv elolvasására. A társulattól viszont szívesen megnéznék mást is a közeljövőben.